Megjelenésünk vitathatatlanul üzen a külvilág felé. Ez még akkor is így van, ha ezzel - amint az gyakran megesik - nem törődünk. Aktuális öltözékünk, frizuránk, általános ápoltságunk, vagy akár mindezek hiánya még a megszólalásunk előtt beszél rólunk. És sokat elárul.

A modern kor embere ezeket a fentebb említett, már régóta használatos paramétereket újakkal egészítette ki. Ékszerek, órák, elektronikai eszközök, mindezek alkalmasak arra, hogy tulajdonosukban az önigazolás folyamatos visszacsatolását biztosítsák. Amennyiben megjelenésünk tartozékaihoz fűződő viszonyunk egészséges kereteken belül tartható, nincs is ezzel baj. A gondok ott kezdődnek, amikor ezek nélkül félemberekké válunk, de az is problémákhoz vezet, ha bizonyos külső dolgok megléte esetén többnek gondoljuk magunkat, mint az valójában indokolt lenne.

Hiteles, nemzetközi adatok nem állnak rendelkezésemre, de érzés alapján ki merem jelenteni, hogy a teremtés magyar koronái az átlagosnál nagyobb jelentőséget tulajdonítanak az általuk birtokolt autóknak. Egyfelől használják a négykerekű csodákat önbizalmuk megerősítésére, másfelől - nem egyszer tévesen - ezen szempont szerint közelítenek embertársaikhoz is. Eme interperszonális kapcsolatrendszerek időben és térben eltérő alakzatot ölthetnek. Míg egy Volkswagen Golf II-es az 1990-es évek legelején még vágyaink céltáblája volt, ugyanez a járgány ültetve, sötétítve, taktabezegényi sufnituninggal felspécizve, hatalmas Remus matricával a hátsó szélvédőn, duplacsövű "Koppány" kidörrentővel a seggén csakis egy szánalmas szereplő lehet az utakon.

Közel egymillió kilóméterrel a hátam megett át se kell már néznem egy ilyen járműbe, és tudom, hogy a sofőr egy friss jogsis, kora este is napszemüveges, Retro pólóján füstezüst bikalopó láncot csörgető, kopasz csávó lehet, aki éppen megfuttatja a városban a Havanna lakótelep rémét. Az anyósülések szériatartozéka egy tucatarcú fitnesz Gizi, szerinte visszafogott, a világ szerint brutál sminkben, pusztító szépsége biztos tudatában teliszájjal rágózva, ütemesen bólogatva MCTeknő, a bázakerettyei rezidens - korábban Hörpi Büfé DJ, még korábban ibizai reménység - legeslegújabb mixére.

Ahogy a zenehajtásos rozsdatelep szökevény, úgy a többi közúti előítélet is tévesnek bizonyulhat. Nem biztos, hogy minden Skodaban egy kalapos bácsi ül, aki már Budaörsnél a belső sávba húzódik, nehogy majd Siófoknál megzavarja a rádióban beharangozott sávelhúzás. Ahogy nem minden szakállas bringás hypster, vagy futár, úgy a régi Citroenekben ülő, szemüveges okostojásfej sem feltétlenül egy "köcsög tanár". Amúgy az megvan, hogy idehaza a francia kocsik mind "trianoni rom"-ok?

Épp a minap számoltam össze, hogy a fentebb említett egymillió kilcsiből majd' hétszázezret az aktuális, 5ös sorozatú béemwékkel tettem meg, ily módon sok-sok, a bajor négykerekűt övező városi legenda elszenvedője voltam, és vagyok.
Első ötösöm három éves korában került hozzám, ifjú titáni énemnek megfelelő paraméterekkel, azaz hasig ültetve, széles, 19 colos BBS felniken terpeszkedve, sötétítve, bivalyerősen és nagy hanggal! Ha őszinte önkritikát akarnék gyakorolni, azt kéne mondanom, hogy a BMW pilótákat övező előítéletrendszer nem állt túlságosan távol akkori énemtől... pengeélesen szikráztunk az utakon, én és a bömi alja!

Pár évvel később jött az E60-as sorozatszámú BMW, és számomra az első, alig használt, féléves, premium selection útiszörny. Hát mit mondjak? Első közös éveink során nem igazán volt ellenfél az utakon. Aztán végérvényesen felnőttem. Sok évet, és háromszázezer kilcsit töltöttünk mi együtt, majdnem azt írtam, hogy jóban - rosszban, de hát csak jó volt!

Most, hogy már az F10be is beletekertem több, mint egy százast, azt kell mondanom, hogy az előző bömi - az E60-as jelű - nem öregszik olyan méltósággal, mint korábbi felmenője. Érdekes módon a mára már jóval tíz éves kor felett járó autók rendre vállalhatatlan figuráknál kötnek ki (tisztelet a maroknyi kivételnek), míg az E39-esekben szolíd, visszafogott megjelenésű, erősen középkorú urakat látok, akik valószínűleg első gazdái a 20 évesnél is idősebb járműveknek.

Talán ugyanúgy idő kell a hozzánk illő négykerekű megtalálásához, ahogy évek kellenek öltözködésünk formanyelvének kialakulásához is. Most kezdem érteni, amit sok évvel ezelőtt német üzleti partnereink az akkori ötösről mondtak, hogy ez a középkorú úriember autója. Náluk igen, míg nálunk a gumiszaggató diszkópatkányoké és striciké volt. Nem értettem. Mostanra világos.

Módom nyílt kipróbálni a legújabb 5-öst, annak is egy elég kemény verzióját. Mivel jelenleg egy kétezres dízelt hajtok, nagyon vártam már egy igazi csapatást ezzel a hathengeres ördöggel. Aztán átvettem, beültem, és még a negyedik nap is azon kaptam magam, hogy 50-60-al cruise-olok a városban, értetlen tekintetektől övezve. Megértem a többi autóst, nem ehhez vannak szokva. Egy BMW-s pimasz, pökhendi, kihaénnem, bérelt helye van az első sorban, átgázol mindenkin. Nem értették, mi ez. Lassú tempóm ellenére sokan nem is mertek leelőzni, besoroltak mögém, mondván ha egy bömis nem száguld, akkor itt bizonyára mérnek, vagy haldoklik a sofőr...

Én változtam, vagy a BMW, nem tudom, bizonyára mindketten egy picit. Érdekes volna megkérdezni egy huszonéves yuppie-t, vajon ő hogyan érez ugyanebben a járgányban. Számomra az F10, azaz jelenlegi autóm az első, amiben igazi higgadtsággal létezem, és zavartalanul építgethetem a pozitív béemwés imidzset. Úgy érzem, az utód is ugyanezt a feelinget hozza majd, ha eljő a csere napja, és talán egyetlen dinamikus üzletembert sem sértek meg azzal, ha azt mondom, már-már családi autó született, ahol nem szégyen néha hátra ülni, és párunknak átadni a volánt.


Kun Gergely, egy udvarias BMW-s