Van az a pillanat, amikor a vidéki életérzést egyébként megvető lenézéssel kezelő bel-budai polgár egy utolsó mélyet szippant a Badgirlz vécéülőkéjén szétterülő kólából, felhörpöli a vodkakoktélját, majd legott elindul megkeresni a benne szunnyadó, falusi karaoke sztárba oltott, vásáros romát, és beveszi magát valamelyik híres-hírhedt piánóbárba a Rózsadomb lábainál.

Az alkohollal, valamint ópiátszármazékokkal átitatott delikvens ekkorra már képtelen önnön zenei teljesítményének reális kalibrálására, folyományaképp az érkezését követő első másodpercben mikrofont ragad, s rázendít hogyaszondja: 

nnnááááda hááááá-zammmm thettthhheeeejjj-e thethejeeee, rrrráááászálllllottttaaaaaa ccczzinnnnnegggggeeee-cinege...

Korra és nemre való tekintet nélkül a jelenségben rendkívül tágasan részt vesz bárki, akinek zenei ízlésvilágát a vidéki búcsúk audiovizuális atombombái, a szintetizátorban végződő békaemberek alakították. A kizárólag az elektromos zongorák automatikus programjainak futtatására képes véglények nem igazán vesződtek a konzervatórium padjainak koptatásával, ennek köszönhetően zenei repertoárjuk kimerül négy-öt billentyű nyomkodásából, továbbá meleg levegő ütemes fújásából.

A tanyasi csűrdöngölőkön szocializálódott polgár bátran hiheti, hogy ily módon felszedett zenei tudására joggal tarthatnak igényt a piánóbárban összesereglett népek. Sőt, fittyet hányva az adott vendéglátóegység aznap estére előzetesen meghirdetett programjára, bizonnyal nem veszi majd senki rossz néven a hirtelenjében beállt műsorváltozást!

Amellett, hogy egy kettesben, vagy szűk társaságban elköltött vacsora zenei háttereként leginkább örökérvényű amerikai, vagy francia jazzt kedvelek a legjobban, szívesen elhallgatom hazai előadók igényes slágereit, de akár még áthangszerelt népdalokat is. "Zs" kategóriás kocsmazajra, önjelölt pacsirták előadásában nem vagyok kíváncsi. Nem csak nekem kellemetlen ez, ismeretségi körömből többször találkoztam már panaszos hangokkal, miszerint zeneileg felkészült előadóink voltak kénytelenek vokálozni a magát észrevenni képtelen vendégnek. Kedves barátom, a hatalmas megbecsülésnek örvendő, sokoldalú zongoraművész azon kérdésemre, hogy ugyan miért nem játszik pl több Frank Sinatra-t, úgy válaszolt kissé rezignáltan, hogy "ezt kérik...."

Nem az esetem a rongyosra erőltetett Máté Péter, vagy Cserháti Zsuzsa, de inkább ők, mint Budaváry Jancsi lilafejű, beszívott üvöltése, amint imponálni kíván az aktuális reteknek, de attól is hánynom kell, amikor a feltűnési viszketegségben szenvedő MILF csapat vezértehene bőg, miközben plasztikcicik ütemes cuppanása, és géllakkok csettintése hallik a többi csordatag irányából... 

Tóth Vera egy szál zongorával a háta mögött olyan klubkoncerteket ad, hogy még két nap múlva is áll a hátadon a szőr. Nyári Karcsi csodálatosan megkoreografált, szimfonikusokkal körbeölelt előadásai bárhol a világon prémium zenei események lennének. Kocsis Tibor úgy énekel Stinget, hogyha nem nézel fel, azt hinnéd az örökifjú "Englishman"-t hallod, Gájer Bálint pedig úgy tölt be egyedül egy teljes koncerttermet, hogy az az amerikai jazz fénykorába repít vissza!

Kedves mikrofonbetyárok, abban az országban, ahol nem múlik el hét a Muzsika TV méltán elismert sztárjainak fellépése nélkül, pont a mi estéinket kell elbasznotok?! 

Kun Gergely