„Az emberiség haláltánca, vagy múló őrület?” - merült fel a napokban a kérdés a ’selfie’-vel kapcsolatban az egyik online portálon. Dacára annak, hogy maga a jelenség még alig múlt egy éves, a témának több önjelölt szakértője is adekvát magyarázatokkal szolgál.

Nem kisebb géniusz, mint az általam egyébként többnyire kedvelt Puzsér Róbert is véleményt formált, miszerint a selfie „sokkal kevesebb, mint a semmi. Kizárólag az önmutogatásról szól, minden teljesítmény és hozzáadott érték nélkül.”

Ezen az állásponton kimondottan csodálkozom. A selfie, azaz önmagunk fotózása különböző helyzetekben vagy tárgyakkal már régen sokkal több annál, mint üresfejű, felfújt mellű, csücsörítő plasztik robotok magán reklámhadjárata a globális prostitúciós piacon. A selfie már régen nem a sztárok remekül beállított, valószínűleg profi segítők által elkészített image fotóit majmoló, amatőr próbálkozás, ahol esetlen emberkék röhejes hátterek előtt pózolva csinálnak magukból ország-világ előtt bohócot.

Nem értem, hogyan ragadhatott le éppen Puzsér annál a sablonos kritikai ítéletnél, hogy a selfie teljesítmény nélküli. Pont ő, aki tudja jól, hogy a garázsban a haverokkal összedobott, majd a you tube-ra feltöltött videók teszik lehetővé manapság, hogy olyan előadók is a köztudatba kerüljenek, akiket nem szűrt át magán a kereskedelmi tévék kizárólag sablonos produkciókat megemészteni képes bélrendszere.

Nem tudom elfogadni ezt az érvrendszert, ami mellé persze nem nehéz csatolni néhány elcseszett kísérletet a közösségi oldalakról. Hogy aszongya: besétál a nagymama a képbe, a gyanútlan tesó épp a wc-n ül a háttérben, esetleg megszeppent csirkét tart a kézben az önfotó készítője…

Én és a tyúkom

Ki kukucskál a háttérben?

Ha majd egyszer nagy leszek...

Baromi gyenge érvnek tűnik, hogy magunkról a külvilág felé sugallt kép csalóka, hiszen ennyi nyaraló, bulizó, étteremben ücsörgő, új autóval repesztő, csajokkal/pasikkal feszítő, gyermekeivel, párjukkal idilli egységet alkotó emberke tán összesen sincs a bolygón!

Naná!?

Majd kiteszem magamról azt a képet, amin a büdös kölkökkel üvöltök, vagy azt, amikor otthon kinyúlt mackó alsóban, szétaludt fejjel tévét bámulok, esetleg unalmas emberek közt, zombi arccal vicsorgok? Akinek egy kis esze van, az képes a helyén kezelni ezeket a felvételeket, nem fogja azt gondolni, hogy a posztolóknak merő heppiség az élete.

Lehetetlennek tartom, hogy Puzsér figyelmét elkerülte az a rengeteg, instagrammon ezrek által követett divat trendszetter, akik selfieikben folyamatosan megosztják a világgal az általuk harmonikusnak tartott öltözködési verziókat, ezzel mintegy segítséget nyújtva mindazoknak, akik ezt fontosnak tartják.

Mint látjuk, nem Hajdú Peti új farmerjáról beszélek, nem is Zimány Linda fürdőrucijáról vagy hasonlókról, hanem olyan emberek posztjairól, akik hosszú ideje sikeresen foglalkoznak ezzel a témával, és a ’selfie’ egy fantasztikus új felület lett a számukra, hogy üzeneteiket szétküldjék a világba.

Valóban nem lenne mindezek mögött teljesítmény? Próbálja meg bárki nap, mint nap összeállítani azt a két-három szettet, ami útmutatást adhat, hogyan öltözzünk fel állásinterjúhoz, ünnepi alkalmakhoz, munkához, esti bulihoz, egy kellemes ebédhez, sétához a párunkkal, vagy bármi máshoz.

És jelentem a selfie evolúciója még biztosan nem ért véget! Akkor sem, ha a magyar szakértők ezt úgy gondolják. Sőt, akkor biztosan nem! Úgy gondolni ettől még persze lehet és szabad…

Kun Gergely