Ki tudja, hány bejegyzéssel korábban már ígéretet tettem arra, hogy megosztom tapasztalataimat, hol és mibe bújik az amerikai átlagpolgár. Akkor az első tengerentúli sokk keményen eltérített a kezdeti szándékomtól, és az írásban a divat helyett a test-, valamint a táplálkozáskultúrát vizsgáltam meg jobban. Azonban nem kívánok Schobert Norbi babérjaira törni, így visszakanyarodok az eredeti koncepciómhoz, a ruhához. Egy írás erejéig megnéztük, hol szerzi be áhított rongyait a gazdag, los angelesi elit, ennek kapcsán virtuális sétát tettünk a Rodeo Driveon, Vladimir Putin, Robert de Niro, és nem utolsó sorban Vajna Timi kedvelt bevásárló utcájában.

A nagyjából 300 millió amerikaiból úgy uszkve 270 milliót nemes egyszerűséggel csak 'red neck'-nek csúfol a kasztjegyei alapján sokkal inkább egy globális upper class stílusú Földlakóhoz hasonlító másik 30 millió amerikai. Az őszinte, szívből jövő embertársi lenézést az sem zavarja meg, hogy a megvetett 270 millió munkája nélkül a jómódú réteg - szó szerint - még szarni se tudna, az evésről, tankolásról meg sok egyebekről nem is beszélve. Na, de mindegy is.

Szóval ez a fajta emberke, aki életvitelénél fogva olyan alkattal rendelkezik (brutális túlsúly), ami lehetetlenné teszi számára az olcsó, amerikai brandek, mint az Abercrombie, a Hollister, a Polo Sport viselését, illetve pénztárcája okán még csak nem is álmodhat a Beverly Hills környéki butikokról, leginkább a Marshall, vagy a jónevű Dress for less áruházláncokban keresgélhet.

Azok, akik még nem jártak az államokban, a könnyebb megértésért képzeljenek el egy Auchan, vagy Tesco méretű hipermarketet, ahol végeláthatatlan sorokban lógnak mindenféle ruhák, kiegészítők, bőröndök, napszemüvegek, akármik. A termékek elhelyezésére körülbelül akkora gondot fordítanak, mint egy salgótarjáni bálabontó turiban, a vevők pedig a nagybani zöldségpiac hatalmas kosaraira emlékeztető kocsikkal szlalomoznak a cuccok között. Nesze neked butikfeeling!

A hely abszolút önkiszolgáló, eladót alig látni, ha mégis, hát abban sincs túl sok köszönet. Információszolgáltatási képességük kimerül az "I call the manager for you!" mantrázásában, majd az extázis pillanatában egy pusztító rohanás következik, melynek során előkerül az egyetlen nem agyhalott humanoid, vélhetően a zombisereg kapitánya, A MENEDZSER...

Tőle se várjunk azonban túl sokat! Az egyikük például 20 percet vett el az életemből azzal, hogy elkezdett kitöltetni velem egy kizárólag amerikaik számára elérhető (helyi TB szám kell hozzá!!!!) kártyára jogosító űrlapot, hogy egy GUESS cipőn még 4 és fél dollárt nyerjek.... Igen, ezek tényleg ennyire homályok, de legalább kedvesen hülyék.

Félreértés ne essék, nem akarom az áruházláncok koncepcióját szapulni, csak jómagam őszintén hiszek a hozzáértő személyzet segítő asszisztálásában. Tudom jól, hogy a Marshallba betérő amerikai vásárló képzeletbeli motivációs listájának élén az olcsó szó áll, és sokadrangú, vagy egyáltalán nem kérdés számára a jól felépített szett. Ezt a fogyasztói szemléletet erősen támogatja, hogy házon belül hosszú métereket kell gyalogolni egy-egy tükörért, s a vásárlók sportolási szokásait figyelembe véve nem igazán hiszem, hogy a termékek ilyen sétákat követően kerülnének a kosárba.

A végeredmény persze ennek megfelelően inkább a "tökmindegy, hogy mi van rajtam, csak takarjon" koncepció mentén szóródik, bár sietnék hozzátenni azt is, hogy a hozott alapanyagot tekintetbe véve komoly kihívás lenne embert faragni a törzsközönség jelentős részéből.

Az utcán szembe jövő amerikai polgárok túlnyomó hányada fentiek ismeretében elképesztően slamposan, igénytelenül, jellegtelenül, saját alkatát abszolút figyelmen kívül hagyva öltözik, ezzel mintegy kimerítve a vizuális pusztítás fogalmát.

De lehet, hogy pont ezért ment Herczeg Zoli a világnak erre a tájékára!?

Ha igen, Zoli, lesz bőven dolgod arrafelé!

Kun Gergely