Szerző: Kun Gergely

Még gyerekfejjel hallottam a rádióban egy szatírát. A történet nagyjából arról szólt, hogy egy ember egy másik értelmes civilizációba kerül, ahol az élőlények abszolút emberszabásúak. Minden hasonlóan zajlik, mint itt a Földön, csak egy szembetűnő különbségre figyel fel az utazó. Az idegen társadalomban rendkívüli modortalanságnak számít egymás közt kibeszélni az evéssel, annak körülményeivel, élvezetével kapcsolatos dolgokat. Ízekről, teli hassal befejezett tivornyákról szóló beszámolók rendre szemlesütött pironkodást csaltak az ottani arcokra. Ezzel szemben a szexuális élet legapróbb részleteinek zajos megtárgyalása a legtermészetesebb időtöltésnek számított a távoli bolygó lakói körében.

Furcsa, ugye? Szatíra, ami tükröt tart elénk, amiben kendőzetlenül tárulnak fel társadalmunk visszásságai. Ami ott természetes, az itt a Földön elképzelhetetlen. Ami ott bűn, az nálunk hétköznapi jelenség, átlagos esemény.

Nem kell bolygóközi hiperűrugrást végrehajtanunk, ugyanilyen kettősség fedezhető fel itt nálunk, az emberi társadalomban, elég, ha azonos időben más-más szociális berendezkedéseket veszünk górcső alá, vagy ugyanazt a kultúrát (értsd: akár kontinenst) századokon átívelően vizsgálunk.

Kibontom jobban! 2013-at írunk, és Európában elképzelhetetlennek tartanám a többnejűség felvetését anélkül, hogy bárki viccet szimatoljon, de egy földrajzilag nem olyan távoli társadalomban természetesnek tartják meglett férfiak, hogy 8-9 éves friss arájukkal a nászéjszakát elhálják, akár a gyermek fizikai és mentális sérülése árán is…

Az öreg kontinensen pár száz évvel ezelőtt még semmi akadálya nem volt unokatestvérek házasodásának a vagyon egybentartása érdekében, debill hercegek és kisnemesek ezreit szabadítva az akkori társadalomra. Számontartották büszkén kutyabőrre írt nemesi családfájukat, de fattyúk tucatjait nemzették cselédszobákban, pajtákban, úri tivornyák sötét zugaiban.

Megcsalást kiált az úgynevezett fejlett „nyugat” mihelyt elcsattan egy puszi két nem hivatalosan együvé tartozó ember közt, ha egyikőjüknek ezalatt párja van, de néhány évtizede még „aztán meg ne fázz, apukám!”-mal búcsúzott a ház asszonya a kaszinóba (értsd: kupleráj) távozó urától.

Manapság ritka az a háziasszony, akit bánt, ha férje/kedvese a házi koszt helyett egyszer egyszer az éttermi vacsorát választja. Ilyenkor normálisan adódik a kérdés, milyen volt, hogy ízlett, örülök, hogy tetszett, stb., stb… Mi történik ilyenkor? Életünk párja valamely testi örömöt él át nélkülünk, szeretjük őt, ergo, örülünk, hogy örül, önzésnek helye nincs!

Szándékosan helyezem a témát egy olyan párhuzamba, amiről tudom, hogy a primitívebb kommentelő rögtön kardért kiált. Ezekre a véleményekre abszolút nem vagyok kíváncsi, amellett, hogy tiszteletben tartom.

A felhorgadók intelligensebbjét viszont arra kérem, képzelje csak el, mennyi olyan dolog vesz minket körül, amit NEVELTETÉSÜNK okán ítélünk el, vagy magasztalunk fel. Mondok példát egy kis kitérő erejéig a belénk nevelt pozitív látásmódra: embereket ölni véleményem szerint még háborúban sem hősi cselekedet! Pedig folyamatosan ezt sulykolja a „humanista” nyugati világ…

Higgyétek el, amennyiben úgy neveltek volna benneteket, mint pl egy eszkimót, aki hajléka, étele megosztásán túlmenően asszonyát is felajánlja a betérő vendégnek, semmi problémát nem látnátok abban, hogy párotok időnként rajtatok kívül mással is jól érzi magát.

Neveltetésem, mára kialakult világlátásom azt sugallja, hogy a valódi tisztelet egyik jeleként a monogámia keretei közt éljem az életem. Nyitott, érdeklődő, gondolkodó, mérlegelő emberként viszont egyre inkább az emberi ösztönlény belső késztetéseivel abszolút ellentétes társadalmi elvárásnak tekintem ezt az íratlan szabályrendszert.

Ítéljetek bátran, de könnyen lehet, hogy bigott visszafojtásban fogant unokáitok már a téma felvetésén is csak kacagnak, majd vidáman bújnak össze aktuális partnerükkel.