Magyarországon, az önjelölt divatbloggerek mekkájában, ahol az öltözködésről megjelent könyvek darabszámát csupán a "Hogyan legyünk gasztromágusok egy szál sparherddel?" jellegű műalkotások példányai lépik túl, ott, ahol a kismalac túr, ottan valami fenemód hisznek a szabályokban. Na persze nem a betartásukban, csupán a meglétükben. Amúgy ez a benemtartási ösztön, mely tatár-, török-, Habsburg-, Brüsszel dúlta kis hazánkban évszázadokra visszanyúló gyökerű társadalmi vezérlőelv, életvitelünk alfája, s omegája, bázisunk.

Merem állítani, hogy a divatban még jól is tennénk, ha átültetnénk egy picit eme legfőbb jellemvonásunkból, de sajna azt kell mondjam, hogy öltözködés terén a támasztékul szolgáló mankók és sablonok alakítják, jobban mondva nem alakítják konzerv felfogásunkat.

A divat nem valami matematikai egyenlet, amit ki lehet kalkulálni, és nem tudományos tézis, melyet egyszer felállítanak, oszt érvényes, míg cáfolat nem érkezik. Ez egy organikusan és gyorsan változó valami, amit maximum követni lehet, kevesek által befolyásolni, értők által körberajongani, konzervek által megvetni és lenézni.

A hozzám befutó segélykérések 99%-a úgy kezdődik, hogy "Lehet-e....?".

Sokáig igennel, vagy nemmel válaszoltam ezekre, és jómagam is meghivatkoztam egynémely akkortájt aktuális szabályt, mellyel alátámasztottam érveimet.

Hosszú ideje azonban azt a választ adom, hogy mindent lehet.

És ezt így is gondolom.

Persze ne örüljé', hisz ez nem egyenértékű azzal, hogy minden szart eszetlenül magadra hányhatsz, amiket a gardróbban találsz. Harmónia, ötlet és önazonosság, ezek azok, amikre szükséged lehet.

Saját üzleti tapasztalatok, továbbá saját tartalmak híján az elvetemült divatterroristák cyberterében a pinterest-ről és az instagram-ról összelopkodott, ötlettelenül összeválogatott, szakmainak tűnő, idióta töltelékszöveggel kiszínezett, sehová sem vezető útmutatásokra lel a hazai felhasználó. Már honnan is lenne eme divatkontároknak naprakész benyomása arról, hová is tart az öltözködés világa, mikor íróasztaluk komfortos magányából osztják az észt, se boltjuk, se kutyájuk, se macskájuk (macskájuk az van...).

A nagyérdemű továbbra is Gipsz Jakab, a '80-as évek Skála áruházának kartonruha, polyethilen pulóver, valamint azbeszt függöny beszerzési felelősének fantasztikus fotókkal illusztrált könyvét tartja irányadónak, mely hosszú időn át vezette a bestseller listákat a rendszerváltás környékén. Azóta sokminden változott, Gipsz Jakab is eltűnt a süllyesztőben, helyét azonban átvette Stílus Sándor divatblogjának számtalan baromsága.

A divatvilág rohan előre. Ki gondolta volna, hogy az ingeket begombolt nyakkal, de nyakkendő nélkül fogjuk hordani, és tessék! Vagy zokni nélkül (titokzoknival) viselt elegáns cipővel zárunk le egy amúgy tök formális szettet. Azt se láttuk előre, hogy a csokornyakkendő finoman, észrevétlenül átcsúszik a klasszikus viseletből a casualbe, de arra se fogadtak volna sokan a fotelváteszek közül, hogy mokaszint, vagy loafer-t hordanak majd öltönyhöz a firenzei urak, miközben koraesti Aperoljaikat kortyolgatják Vespájuknak dőlve.

Elárulom, hogy a nyakkendők elkezdtek szélesedni az igazi mediterrán őrülteknél, a nadrágok bőségráncot kapnak a zsebek mellett, magasodik az övvonal, és tovább rövidülnek a gatyák, ami rendkívül rossz hír a hazai közönségnek (vagy jó hír, mert vidáman lehet fikázni a sok bátor stílusikont...).

Kedves divatbloggerek, meggyőződésem, hogy az innen-onnan ellopkodott tartalom semmit sem ér, mivel nem áll össze egységgé! Hiszem, hogy többet jelent egy-két magunkon befotózott szett, mégha nem is áll mögöttük világcégek lehengerlő marketing gépezete, vagy a magyar médiacézárocskák impotens lájkvadászata, mellyel a haveri reklámpénzek kitalicskázásához szolgáltatnak alapot.

Saját modell, saját cucc, saját ötlet, és most már pár hónapja egy rendkívül szerencsés véletlennek köszönhetően saját házi fotós, akivel fantasztikus hangulatú csatákat vívunk valahányszor az ő művészi kreativitását próbáljuk a lehetőségeinkhez igazítva lefékezni :)

Fogyasszátok érzéssel!


Kun Gergely